PeetBlog

Nem tudok írni, beszélni tudok. Reagálni rád, elérteni a mosolyod, a hajad mögé látni a szemed, látni ahogy állsz és nem mondasz el valamit, ugyanúgy elpocsékolva az időt, ahogyan én is teszem. Nem tudok beszélni, hallgatni tudok, hallgatni rád, hallgatni rólad, elhallgatni mindent, halogatni, halni. Nem tudok élni, ülni tudok, ülni itt a széken, mozdulatlanul, úgy tenni mintha kibogoznám a fehér csomókat a véresnek hazudott csuklómon, pedig csak nézem, meddig feszíthetem, honnan fáj. Nem tudok fájni, kőből vagyok, megölhetsz körülöttem mindenkit, akkor is csak rád figyelnék, kérdve, miért tetted. Hullana mindenki, pipacsok nyílnának a mellkasukon... és Te, hogy vagy? Millió és millió évig állnék itt, állnál ott, nem szólnék, de idebent millió és millió éve a következő pillanatot élem, ami sosem jön el. Minden este a holnapot várom, felírtam az ajtófélfára, és minden reggel ugyanaz a felirat vár: holnap. Megnézek egy filmet, megeszem a hangulatot, elment két óra, és nem nőtt a fű sem.
Már nem szeretek játszani. Menekülnék a pixelek közé, de a pixelek között üres a monitor... Nem szeretek játszani, mert ferdék a szabályok, a kocka legurul az asztalról és senki nem hajol utána... Nem számít hogy hová lépsz a bábuval, már rég a terítő kockáit járjuk, kirándulunk a sótartón és az asztal széléről nézzük a hatvanwattos naplementét...
Nem szeretek játszani mert sosem nyer senki.