Felháborító módon valaki másnak a playlistje jelenik meg jobboldalt. Ha ez nem lenne elég, tel van igénytelennél igénytelenebb zenékkel. Széjjelütök valamit.

Csuda egy nép ez az embernép, vidáman játszik. Akár a gondolattal, hogy az emberiség ki van pusztulva, nyom nélkül. Amíg játszani lehet, baj nem érhet.

Barátok, fél- és negyedbarátok, közepesen és magas hatásfokkal gyűlölt ellenségek, a két amplitúdón álló összes mindenki egyre csak távolodik tőlem. Menekül a perifériám. Mi a frász történt? Én lettem gyökerebb? Büdös a mosolyom? Mindegy mi, csak mondanátok már... de mintha maga a sors rendezné úgy, hogy egyedül legyek, ide magunkba zárva. Szálljak magamba? Itt röpködök b+ több hónapja, de inkább mehetnékem lett, vágom a környéket, és kicsit már unom is, de tényleg... gimme feedback, fate.

Hovamenjek, micsináljak? Karma néne, mi ez, mi?!

Just waiting 'till the shine wears off

Just because I'm hurting
Doesn't mean I'm hurt
Doesn't mean I didn't get what I deserve
No better and no worse

I just got lost
Every river that I've tried to cross
And every door I ever tried was locked
Ooh-Oh, And I'm just waiting till the shine wears off...

Szalonna Light

Én, az életigenlő zsírtagadó, még mindig szinte szexuális kapcsolatot ápolok az étellel, bár viszonyom sokakkal inkább plátói. Alant belinkelek egy blogot, ahol a testépítés temploma kiállítást szervezett a falánkság vágyának eszményi tárgyaiból. Itt nincs francia konyha, ez itt a zsigeri zsír, a kalória, a koleszterin, a szénhidrátjakuzzi. Csodálatos.

...hát mindenki nyomorultan érzi magát?

...korareggel, erkélycigi. Azon filozofáltam épp, hogy mi lehet szegény Istennel. Mi van, ha valami olyasmi történik, mint Pratchett Kisistenek c. könyvében, hogy már senki nem hisz igazán benne, hatalmát vesztette, és valami nagyon kicsi alakban lebeg fölöttünk. Keresvén bárkit, aki hisz. Akkor elszállt az erkély előtt egy fehér galamb, és körözött a ház körül. Erre elmosolyodtam, hogy natessék, valami ilyesmire gondoltam, és visszafogottan vigyorogva biztosítottam róla, hogy én még hiszek. Ekkor a galamb eltűnt, és abban a minutumban visszatért négy. Én meg tovább vigyorogtam, és látám a dolgokat működni. És hittem, egyrecsak. Akkor eltűnt a négy fehér galamb, és a láthatáron feltűnt vagy húsz, és a szemközti lovarda felett piruetteztek. Akkor már rettentően vigyorogtam, és csendben megjegyeztem, hogy oké, nekem lejött, de mellőzzünk bármi Hitchcockit, és bejöttem. Hát így működik a világ. És ezt sokkal szebben is leírhattam volna, de most nem megy.