Náthablog

...és ilyentájt mindig megszáll a múzsa.
A múzsáról: cseppet anyáskodó, anyatigris jelenség, olyan 'könnyebb verset írni mint megkerülni' típus, tülkös sisakkal, keblein körpajzsok, melyekkel bolygókat lehetne kivédeni. Az égből ereszkedik alá, hosszan kitartva egy magas cét, ami egyrészt az univerzum szövetét is képes kikristályosítani, majd tejútnyi szilánkokra törni, valamint úgy visszhangzik, hogy galaxisunk faláról pattan vissza, mint egy lamantin csókja egy burgonyacsipszről.
Nyájas mosolyába az Egyesült Államok teljes pékhada sem tudna elegendő képviselőfánkot gyártani (pedig szezonja van), szende pislantásától pedig kozmetikai konglomerátumok zuhannak csődbe. Lágyan ráteszi oltalmazó kezeit a vállaimra, én pedig magamba szállok, ideroskadok a gép elibe és megírom takonyszegélyezte sirámaim.

Kútfőm teli, szememen századnyi sors súlya, csipáim közt a kanyon Gibraltár szorosával vetekszik, olyan hangokat tudok kiadni, hogy 'Göööööö' meg 'Mmmnygggh', mozogni legfeljebb a teáig és vissza, játszani egyáltalán nincs kedvem(!). Olvasgatok inkább, összes Pratchettet, újra.


Friss: mégiscsak van kedvem játszani, megnyugodtam. Lost Planet: Colonies edition, egy ántik gyöngyszem a Capcomtól. Gameplay, atmoszféra, animáció és bossfight iskola.