Zsámbék

Ezerhatszáz féle-fajta hobbim volt már, általában félhosszú, vagy inkább rövid ideig tartottak, béke poraikra. Ámde nadeám hogyhogynem, március óta szüntelenül és töretlenül ülünk csütörtökönként, és egyéb változó alkalmanként autóba, huss nyugatra, napnyugtát előzgetve, és lövünk. Határozottan beleszerelmesedtem az íjászatba. Írtam már ezerszer hogy hűde meg nahát, de máma volt nagy kirakodóvásár, meg verseny, pontozóbíró is voltam, vásárfia-lánya, teljesen igazi bodzaszörp, kecsketej-sajt-kolbász, bojtárleves, reformsüti, solymászat, kutyabenge-vakarék, mindegyikbű' tíz marék, teljesen el vagyok kötelezve. És oly könnyen eshetne ez is a hagyományőrzés cigányozós-politizálós pöcegödrébe, és annyira természetes, hogy közbe' meg nem. Makulátlan. A vegytiszta elégedettségre portyázunk, és mindannyian önként döntünk némán úgy, hogy a Gondbúbaj odakünn pipázgat a kapu előtti farönkön, zölden tekingetve szerteszét. És gyakran ott is felejtjük, jöhet haza gyalog, el is kopik hazáig. Szétégett az arcom a napon. Boldogan vigyorgó céklák vagyunk a tükörben a Szöszkével.