Csönd.
Por a napfényben.
Parketta recseg.
Egy vidéki könyvtárban beletépni egy drága album fényes, vastag papírra nyomott lapjába. Lassan.
Meddig bírod tombolás nélkül?

Mindig a mámor hozza a szavaimat. Furának mondanám, de miért is lenne az; a konvenciókkal, a szokásjoggal, a sztereotípiákkal harcolok, csendben, vizsgálódva. Ez csak egyfajta út. Egyrészt választás, másrészt élmény, mikor mi kerít elébb a markába. Mámor, a lusta ember elixírje, spontaneitásával és a megszerzés örömével egyaránt gyönyörködtet.
Ó a gyönyör. A vad. Innen a magaslesből, messziről vágyva a legnemesebb zsákmány. Nincs ember által utángyártott termék, mely felveszi a versenyt a hátán simuló erdőbarna, szálcsiszolt szőrrel. Szeme minden emberi tekintettől mentes ösztönfekete. Mintha egyszerre nézné a sehovát és így mindig a bárhovát célozná. Alakja a reggeli ködbe vész, most is csak egy pillanatra tapintom, együtt suhanunk a nyirkos bokrokon át, félve az erdő sűrű sötétjét, mámorosan borzongva a nemtudomtól és az ismeretlentől. Ó, a gyönyör. Vad, befoghatatlan, nem mar, de ahová visz, az a veszted.
Írok, és a lap tetejébe vesző sorokra már nem is emlékszem. Mégis nyomokban tisztában vagyok egyfajta őserőnek, egy vezérrendnek ami ezeket a betűket vezeti. Az erkélyen ültem.
Késő van, aludni nem tudok, hát kiültem az esti hűvösbe. Egy doboz sörrel érkeztem, mert egy kis mesterséges kábaságot reméltem, hátha belesímogat a könyvembe, vagy ágyba visz, ki tudja. Talán a könyv és az alkohol kettőse ébresztett bennem félszet, egy verejtékcseppnyi rettegést a gyermeki szörnyektől, melyek a sötét és gondolataim csapongása. A könyv amit olvasok, igényes munka. Meglep, felizgat.
Egy régóta dédelgetett képpel írva, az éj feketébb egy doberman hátánál. A lovarda felől egy repülő kacsa hangját hallom. Egy kicsit reménykedem, hogy az utcai lámpák fényénél meglátom, de csak periodikusan felbukkanó hápogásából sejtem, hogy merre jár. Mint egy digitális nyomjelző, bukkan föl egyre a hangja, majd az erkély falának takarásából nem hallom többé. Néhány társa követi balról, majd ők is elhallgatnak. Egy régi rajzfilm jut eszembe.
Ott egy vadász lelőtte a kacsákat. A film gyerekeknek szólt, és gondosan nem rajzoltak nagy, szemfehérrel keretezett szemeket azoknak az állatoknak, akik elhullásra ítéltettek, és így a gyerekek sem vették túl komolyan a halálukat. Nem szelídítette meg őket a karakter, és nem sírtak anyjuknak, hogy miért.
Arról olvasok, hogy egy szökött fiú első éjszakáját tölti egy tengerparti kalyibában. Fél a sötétben, és a sötét fenyegetésének puszta olvasatától felismerem, hogy képtelen lennék elszenvedni, amit ez a fiú elviselni kénytelen, már a puszta olvasattól kellemetlen gondolataim ébrednek. A szemem sarka az ellenségem. Olyasfajta gondolkodásmód kellene az éj rémeinek megszüntetésére, amivel azt is képes lennék elhitetni magammal, hogy Isten nem létezik. Erre pedig nem vagyok képes. Egyszerűen tudom, hogy van. A szörnyek egészen más kategóriát képviselnek. Őket le tudom győzni. És nem vagyok egyedül.
Most nemsokára aludni megyek.

Könyvet írok

Kedvencek temetője

Bizarr napot ülünk esmét, a szekrénybe immár nem fér több csontváz.

Főzök!

Én!

Az egész kerületből érzem magamon a sóvár nőstény tekinteteket. Mertugye a huszonegyedik század feromonisztikus hímjei nem gitároznak meg kardoznak... főznek.

És k*rvajól csinálom :)

Soksok négyzetméternyi televíziós és számítógépes felület közepette rádiózunk. Sudálatos. Ajánlom ezúton szeretettel a 'Hét mesterlövésze' c. fennen szárnyaló, nyugalmi balanszból kimozdító műsort a Radiocafé-n (98.6) többek közt Puzsér Róberttel. Ha valaha lehetne venni rádióműsort cédén, hát ebbe üstöllést befektetnék. De élőben hallgatni még jobb.

Világösszes top 10 filmjelenet volt éppen soron, nyert az Oldboy záró képsora. Szerintem is.

UPDATE: a Jóarosszésacsúf nyert. Szerintem nem.

Lőnikéne, lőnikéne, ezen kattogok